A találkozás


Egy kora nyári napon a bevásárló központ nyüzsgő forgatagában kisfiú sétált az apukájával. Megcsodálták a színes kirakatokat,a játékbolt mesés látványát.Villanyvonatok siklottak alagutakkal átszőtt, kanyargós hegy vonulatain. Tehervonatok vártak berakodásra, lankás lejtő aljában piciny tavacska ,körülötte állatok hűsöltek. Sétájuk közben beszélgettek iskoláról,barátokról,álmokról, vágyakról. Mindkettőjüknek volt mindenből bőven, de legtöbb kimondatlan, beteljesületlen maradt. A folyosó végén, egy félig eldugott kanyarban díszállat kereskedés bújt meg. A kisfiú ezt is szerette volna megnézni. Az apukája boldogan ment vele. Amint beléptek a boltba, a fiú rögtön kiszúrt egy kedves kis aranyhalat. Egy gömb akváriumban úszkált. Egyedül, magányosan töltötte itt napjait. Emlékeiben még ott éltek anyukája utolsó mondatai. " Kívánságokat teljesítünk, de mindig csak egy valakinek. Hogy ki lesz az ? Nem tudjuk, de ha megtörténik és a kívánság teljesül, mi elúszunk a nagy folyón a végtelenségbe " Az aranyhal észrevette a kisfiút aki még mindig meredten nézte és valamit tátogott a szájával a mellette álló magasabb embernek.
- Apa vigyük haza ! Velem kell jönnie, szüksége van rám. Mielőtt az édesapja válaszolhatott volna, az eladó lépett a kisfiúhoz és szólt hozzá.
- Mindkettőtöknek szüksége van a másikra. Rád várt, a te kívánságaidra.
Nem volt más választásuk, hazavitték új barátjukat. Otthon persze nem volt ekkora nagy öröm. Anyukája csak egy újabb gondot látott az aranyhalban. Persze érthető volt, neki sem volt könnyű dolga. Válásuk óta egyedül nevelte , a kisfiút és és most még egy aranyhalat is. - De anya Ő kívánságot teljesít- az enyémet ! - Az eladó bácsi mondta.
- Igen tudom, Válaszolta. Az aranyhalaknak már csak ez a dolguk.. Maradhat de te gondoskodsz róla.
az öröm nagyobb volt mint várták, aztán következett a szomorú búcsú. Az elválás. Ezek mindig fájdalmas percek voltak, de tudták hamarosan újra találkoznak.
- Kívánj ! Mondta búcsúzóul az édesapja.
Könnyes szemekkel nézte az ablakon át, távolodó édesapját. A felnőttek gyakran tesznek érthetetlen dolgokat, olyat mint például a válás. Miért kell neki távol lenni az apukájától ? Ahhoz már elég nagy volt, hogy megértse, szülei soha nem lesznek újra együtt, de akkor meg apa megérdemel egy olyan társat aki megérti és szereti és persze őt is, meg a húgát.
- Azt mondták kívánságot teljesítesz. -szólt új barátjához a kisfiú és jó mélyen az aranyhal szemébe nézett. Azt akarom, hogy apa...

Apának lenni nem is olyan egyszerű dolog. Erősnek kellet lenni minden elváláskor. Az élet néha igazságtalan és rossz játékot űz. Nem volt kedve hazamenni az üres lakásba. Mostanában egyre egyre kevésbé szeretett otthon lenni. Ha tehette bicajra pattant. Más elfoglaltságot nem nagyon talált. Munkája mellet, ami nagyon lefoglalta, de ettől az életét még üresnek érezte. társara vágyott,akivel nevetni tud. Felnézett az égre, csillagok ragyogtak mindenfelé. Csak járta a várost, útja valahogy nem akart hazatalálni. Egy parkba tévedt. Gondolatai a fián és az aranyhalon jártak. Aztán egyszer csak megtorpant, útját állta valami. Egy világos barna színű vizsla ártatlan szemekkel, csóváló farokkal,játékra hívva zökkentette ki gondolataiból. Az ébredés csak fokozódott mikor hangot hallott közeledni, de még nem látta ki az. Csak a hang. Lelkének mélyére érve hagyott nyomot,szívét izgatottság járta át .
- Floppy, Floppy hol vagy ? Hol vagy kiskutyám ?
Floppy nem válaszolt inkább a férfi érdekelte. Simogatást kapott.Úgy tűnt egy barátság kezdődött. Már játékba is kezdtek volna, mikor a hang nagyon közelről szólt.
- Ó hát itt vagy te pajkos.
A férfi felnézett és egy boldog mosolyú, rövid barna hajú nő állt fele szemben. Ismerősnek tűnt az arca, felrémlett, hogy nemrég egy kiadvány címlapján látta - valami kiállításról írtak benne.
- Köszönöm, hogy .., hogy .., szóval Floppy néha szeret elszaladgálni , de nem bánt senkit és..  - szabadkozott a nő.- Remélem nem zaklatta túlságosan ?
Egymásra néztek, tekintetük összeért..
- Nem dehogy, minden rendben.- válaszolta a férfi.
- Későre jár, vagyis inkább már lassan hajnalba tér át az éj.. Floppy megkedvelte magát, folytatná esetleg velünk a sétát ? - kérdezte a nő.
- Boldogan.- Felelte a férfi. És bocsásson meg az illetlenségért, nem mutatkoztam még be. Gábor vagyok.
- Monique.- válaszolta a nő , kezét nyújtva, mosolyogva.
Érintésüktől valami bizsergés járta át őket, hirtelen elkapták kezüket, majd gyorsan újra megérintették.
- Maga mindig mosolyog ?
- Érdekes megfigyelés..csak úgy jön..- válaszolta Monique.
Beszélgetésbe kezdtek. Hármasban folytatták a sétát. Gyorsan telt az idő. Mire feleszméltek a hajnali Nap sugari lágyan cirógatták arcukat. Friss péksütemény illata szállt feléjük. Megéheztek. Betértek ,ettek pár falatot, habos cappucínót ittak mellé, Floppynak is jutott pár falat, aztán elérkezett a búcsúzás ideje.
- Köszönöm, hogy velünk tartott a sétában, remélem nem fárad el túlságosan ?
- Az ön mosolya kárpótol mindenben. Remélhetem esetleg, hogy újra láthatom ?
- Ki tudja .?.- válaszolta Monique. - de szíve mélyén azt akarta válaszolni, hogy IGEN.  Nem tette.
Elköszöntek. Floppy még sokáig vissza,visszafordult, hogy látja e még új barátját, Monique pedig az előtte váró feladatokra gondolt, de az az érzés, mikor egymáshoz értek, mindig előtört belőle.
Pár nap, talán már egy hét is eltelt, nem tudni pontosan, annyira elfoglaltak voltak, Monique sétára indult Floppyval. Útját arra felé vette ahol utoljára látta Gábort. A friss péksütemények illata most is vezette. Egy roppanós bagettet kért, kutyájával osztozott rajta. Délután volt. Leült egy padra. Előre tekintett az elterülő füves tisztásra, Floppy boldogan rohangált kutyatársaival. Boldog volt. Egy kéz érintette meg vállát és újra átfutott rajta az érzés. - " hiányoztál "-mondta ki gondolatban, de helyette csak hátrafordult és a férfi kissé megfáradt, kissé borostás arca jelent meg előtte.
- Reméltem, hogy újra láthatom.- mondta Gábor.
Monique elmosolyodott, majd hellyel kínálta a férfit. Beszélgetni kezdtek, Ez a találkozás is hosszúra nyúlt de most már nem volt több bizonytalanság. Ha csak tehették minden nap eljöttek erre a helyre. Élvezték egymás társaságát,örültek minden percnek és hetek múltával már hiányzott a másik ha pár percet is késett. Monique továbbra is ragyogott , a férfi pedig kezdett újra önmaga lenni. Valami elkezdődött ,amit ők barátságnak neveztek, de legbelül érezték ez több annál,kimondani viszont nem merték. Majd az idő. Ahogy teltek a napok, hetek Bence is változáson ment át. A szünet elkezdődött és barátokra lelt. Kincs vadásznak állt ,utazott vissza az időben,korokban.
- Apa képzeld - mesélte egy találkozásukkor. Anya megígérte, hogy vesz Buboréknak egy társat - merthogy, így neveztem ez az aranyhalamat. Apa , Monique neked is a társad lesz ? Apa, apa, és csak úgy áradozott mindenről. Egy érmét mutatott ami bűvös erővel bír. Ez segít utazni az időben. Gábor boldog volt végre. Bence meg tudta, buborék teljesítette a kívánságát . Apa már nincs egyedül. Akkor most az aranyhal elúszik ? Hogy ez ne történjen meg, neki is társ kell és még több kívánság, sok sok kívánság.Nyár közepén Gábor bemutatta a fiának Moniquet és Floppyt. Közös sétáik mesébe illőek voltak. Apa és fia egymásra néztek, Bence huncutul nézett rá. - Te megint kívántál valamit ! A fiú nem válaszolt inkább a kutya után futott. Önfeledt játékba kezdtek. Álltak egymás mellet és , és monique úgy érezte mondania kell valamit. Szembefordult a férfival, megfogta mindkét kezét és a szemébe nézett.
- Tudod ,még soha nem voltam ennyire boldog. Érzek valamit irántad ami talán több mint a barátság. Valójában még magamnak is félek bevallani, de azt hiszem, hogy beléd szerettem. Félek mert már nem vagyok fiatal. Nem tudom mire vágysz, de én csak ezt tudom adni. Te jóképű vagy, sármos. Még akár családod is lehet újra.
Elengedte a férfi kezeit. Várt. Várta, hogy Gábor mondjon valamit.
- Tudod Monique. Amióta veled találkoztam, újra van értelme az életemnek. Élvezem a munkám,az írást, talán egy új regény is elkészül hamarosan. Azt hiszem Buborék tényleg kívánságokat teljesít.
- Te is kívántál tőle !- csodálkozott el Monique.
- Igen felelte a férfi. Az első alkalommal.Hiszen aranyhal. - mosolyodott el.
- Elárulod, hogy mit ?
Gábor lágyan karjai közé fogta a nőt és gyengéden megcsókolta ajkait. - téged Monique. Téged akartalak. Még magamnak sem mertem elhinni, de azon az estén amikor találkoztunk, Buborék valóra váltotta a kívánságom. Megelégedtem volna egy sírig tartó barátsággal is, de közben valahogy beléd szerettem. Nem új családra vágyom, hiszen Bence itt van , de a mosolyod , szemed ragyogása. Soha nem láttam még életemben ennél szebbet. Álmodni és ébredni vágyom veled minden nap.
A legszebb napnak is vége lesz egyszer, Bencének haza kellet mennie. Elkísérték. Ahogy közeledtek a ház felé, egyre izgatottabb lett. Nem értette, hogy miért, de valamit érzett. A szobájába már futva ért,édesanyja tárt ajtókkal várta, ő is csak nemrég látta meg. Buborék ! kiáltotta keservesen. Az aranyhal oldalára fordulva,mozdulatlanul lebegett.- Azt ígérted, hogy ! - kiáltotta , de elcsuklottak szavai. -Apa segíts ! Kérlelte elkeseredetten.  Monique törte meg a gyászt.
- Nem értek hozzá, csak egy ötlet, de mikor kapott Buborék utoljára friss vizet ?  Egy ilyen akváriumban néha szükséges az is. A fiúk egymásra néztek. - csak egy ötlet.
Gyorsan cselekedtek, aztán más választásuk nem volt, vártak. Óráknak tűnő percek teltek el némán. - - Akarom ! kiáltotta Bence
- Akarom ! kiáltotta Gábor
- Akarom ! kiáltotta Monique
Azon az estén a szemük előtt történt meg, amit sokáig meséltek még. Buborék életre kelt. Nem úszott el.
Az elkövetkező napok csendesen teltek. Gábor és Monique kapcsolata most már szerelem volt a javából. Élvezték akárha csak fiatalok lennének, de hiszen azok voltak. Azok volta újra és őrökké.
Eltelt a nyár, őszbe köszöntött a park. Hűs szellő járta át a várost. Aztán egy nap Monique ismét Gábor elé állt. Izgatottság lett úrrá rajta, de nyugodtan akarta közölni a hírt.
- Mondanom kell valamit.- kezdett bele. - Tudod olyat tettem amit életemben még soha. Ott ,akkor azon az estén én is kívántam ! Egy aranyhalhoz szóltam. Egy halhoz ! Érted szerelmem !
A férfi arca átváltott mosolygóssá.
- Tudod drágám azért az én koromban már óvatosabban kell közölni dolgokat. Egy pillanatra sok minden átfutott az agyamon, hogy mit tehettél, de most megnyugodtam.Kívántál Buboréktól. Mesélj.
- Egy hónap múlva megnyitom a galériámat ! Valóra vált egy eddig hihetetlenek tűnő álom. Talán nem hittem benne eléggé, talán.. De ott akkor, azon az estén elhittem, hogy kívánhatok én is. Akartam ! Még van pár dolog amit el kell intézni, de a galéria megnyílik. Fotók lesznek kiállítva. Aztán a további tervek is megvannak már.
- Szeretlek . mondta Gábor. Minden álmod valóra válik. Van az a csoda !

Angyalok a földön..

Angyalok a földön

Magasan vagyunk. Kicsit megszédülök, ahogy letekintek. Mennyire furcsák az emberek. Folyamatosan sietnek, fejük lefelé hajtva. De amott egy lány a szökőkútnál. Ő most felfelé tekint. Vajon lát minket?

- Nem valószínű. – felelte Gábriel.

- De nézd a szemeit. Annyira gyönyörűek és látni rajtuk, hogy vágyik valamire.

- Minden ember vágyik valamire. Legtöbbjük arra, hogy boldog legyen, akárcsak ez a lány. Az emberek gyakran szomorúak és szeretnék, ha csodák történnének, mert úgy hiszik, hogy a csodáktól jobb lesz. De a csodákat valójában ők alkotják nem mi.

- A mi, az mit jelent? Mik vagy kik vagyunk mi?

- Angyalok.

- Angyalok? Én is?

- Te is. – válaszolta Gábriel.

- És ő, ott lent? Ő micsoda?

- Ember.

- Ő is? De ő felfelé tekint, bár látni a szomorúságot a lelkében, nekem mégis úgy tűnik, ő más. Nem lehet, hogy közénk tartozik?

- Nem hiszem. – felelte Gábriel. Mi angyalok vagyunk, ő ember.

- Mi már soha nem lehetünk emberek?

- Szeretnél újra ember lenni?

- Az voltam? Most, hogy említed, valami felmereng. Hittem, hogy boldog vagyok, de aztán történt valami.

- Igen, ezt már tudom és sajnálom. Tudod épp…  szóval… , de nem akarok mentegetőzni. A lényeg, több oka is van, hogy most itt vagy.

- Oka?

- Oka!  - Amint látom az a lány felkeltette az érdeklődésedet.

- Csak egyszerűen…  Nézd a szemét. Annyira de annyira… Bárcsak láthatnám közelebbről, bárcsak láthatna ő is…

- Láthatna ha. Láthatod ha. – válaszolta Gábriel.

- Ha?  - kérdeztem.

- Visszatérhetsz újra az emberek közé és belenézhetsz a szemébe, de meg kell ígérned, hogy vigyázni fogsz rá.

- Őrangyal leszek? Csak ennyi?

- Ez több mindennél. A legnagyobb dolog a világon. Az pedig túlzás, hogy őrangyal. Egyszerűen csak szeretned és vigyáznod kell rá. Azzal, hogy angyal lettél még nincs mindenek vége. Csak a földi élet szűnt meg számodra, de vannak, akiknek az a feladat jut, hogy visszatérjenek és vigyázzanak valakire.

- Akkor én most újra ember leszek?

- Közénk fogsz tartozni már mindig. – felelte Gábriel. – De mit gondolsz, képes vagy a feladatra?

- Arra, hogy vigyázzak erre a lányra ott lent? Hogy belenézhessek azokba, szemekbe? Igen akarom! Igen, vigyázni fogok rá!

- Akkor hát felkészültél! Most hunyd le a szemed és mire újra kinyitod…

A Nap már magasan járt az égen, sugarai perzselték a növények leveleit. Esőt rég hozott a természet, épp ezért ajándék volt minden csepp, amit a szökőkút szélfútta permetéből kaptak.

Hosszú- hosszú percek kelletek mire a szemem hozzászokott az erős fényhez. Körbenéztem és megláttam Őt.

Emlékeim halványak voltak a múltból. Arra tisztán emlékszem, hogy elindultam valahonnan, de hogy valójában hogyan kerültem ide azt nem tudom. Talán most nem is ez számít. Itt ez a lány és egy hang azt mondja: „meg kell szólítanod, ha nem teszed, bánni fogod. Tedd meg. ”

Ránéztem és ő visszanézet.  Mosolya kedvesen, bíztatást adott. Valamit tennem kellet. Újból ránéztem és megláttam szemében azt a különleges ragyogást. Ez ismerős volt számomra. Aztán elém került egy úszó falevél és jött egy ötlet. beleléptem a szökőkút vizébe. Felmelegedett testemet kellemesen hűsítette. - Egy újabb csodálatos érzés.

A levelet kezembe véve a lány mellé ültem és megszólítottam. Hangja olyan volt, akár a mosolya: kedves. Nem küldött el, nem érezte tolakodásnak közeledésem. Beszélgetni kezdtünk.  Jó volt hallgatni álmokról, vágyakról. Láttam rajta- hisz abban, amit mond és tesz. Találkozásunk nem tartott, sokáig mert mennie kellett, de ott akkor úgy éreztem boldognak akarom látni ezt a lányt. Akartam, hogy álmai valóra váljanak,- hogy miért? – Ezt máig sem tudom, de akartam.

Távoztával én is elindultam.  Hosszú út állt még előttem. Lábaim vezettek, hogy megtaláljam helyem e világban.  Közben emlékek törtek elő, vagy csak a tűző Nap játszotta-e velem furcsa játékát, nem tudom, de szólni kezdtem valakihez. Az égre vetetem tekintetem és válaszokra vártam és kaptam.

Láttam őt. találkoztam vele. Vajon utam, hogyan tovább? Mit mondasz erre Gábriel?

- Hogy merre mész az csak tőled függ. Szíved tiszta. Tudni fogod a helyes irányt. Találkozni fogtok még, mert dolgotok van. Azt adod, ami a legnagyobb kincs a földön, mert már csak ez maradt neked és ennek a lánynak pont ere van szüksége, akárcsak neked. –  De ne siess, lesz időtök mindenre. – felelte Gábriel.

- Csak egy dologra vágyom. Azt a mosolyt, mit először megpillantottam, látni újra és újra. Érzem, lelkemnek is megnyugvás mindez. – feleltem.

- Majd szép lassan ráeszméltek, társak vagytok, egymásnak teremtetetek. Együtt képesek lesztek csodákat alkotni és az emberek ezt látni fogják.

Miután találtam magamnak szállást és megpihentem, sétára indultam. Felfedezni vágytam. Megcsodálni a várost.  Arcom felfelé tekintett, gondolataim a lány körül jártak. Hiányzott a mosolya, látni akartam és ő megjelent.

Megjelent vidáman mosolyogva. Sétáltunk, beszélgettünk. Apránként nyíltunk meg egymásnak. Az idő most is kevésnek bizonyult. Mennie kellet, de az elválás pillanata egy újabb találkozás kezdete is volt. Jól éreztük magunkat és ezt szívesen megismételtük. A hetek gyorsan teltek, a nyárból ősz lett, az őszt, tél követte s mi mind többet találkoztunk. Néha csak beültünk egy teára és beszélgettünk, vagy sétáltunk a közeli parkban. Elmeséltük hogyan telnek napjaink, mi foglakoztat ép, vagy mi bánt. Nem tettünk semmi különlegeset csak figyeltünk egymásra.

Az utamat jártam mit célul tűztem ki. Adni akartam. Adni mosolyt, reményt és hitet. Azért küldtek, hogy boldoggá tegyem. Az őrangyala lettem. Nem vágytam nagy dolgokra, bár voltak álmaim.  Már nem féltem az újrakezdéstől. Ha elfáradtam és erőm fogyni kezdett, csak az égre tekintetem és szóltam Gábrielhez.

Támaszai lettünk egymásnak. Hittem és akartam, hogy álmai valóra váljanak. Mosolya napról napra mind több és több lett. Kapcsolatunk barátsággá alakult. Bizalmunk egymás iránt fokozatosan erősödött. Aztán egy napon ara eszméltem, hogy mind jobban hiányzik. Minden egyes találkozást úgy éltem meg mintha az lenne az utolsó. Futottam elé, mert minden perc számított. Észrevétlenül lopódzott szívembe egy érzés mely boldoggá tett. Félve mertem először kimondani: szeretem.

- Szeretem boldognak látni. – Szeretem a mosolyt az arcán. – A szemi sarkában megjelenő kedves kis ráncokat. – Szeretem hallani szívének dobbanását. Nem vágytam másra, csak adni. Boldog volt, és ha mégis könnycsepp csordult szeméből, én ott voltam, megvigasztaltam. Erőt, reményt és hitet adtam. Aztán egy nap kimondta ő is: szeretlek. Egymás karjaiba borulva öleltünk.  Szívünket átjárta egy oly felemelő érzés melyet soha még nem tapasztaltunk. Könnyek folytak az örömtől. Nem akartuk több elengedni egymást. Szerelmünk napról- napra erősödött. Bármit kívántunk- csak akarnunk kellett- s az máris teljesült. Élveztük a boldogság minden pillanatát. Tudtuk-akartuk, életünk végéig ere az érzésre van szükségünk.

Eltelt egy év Gábriel. Megtaláltam helyem a Földön. Bár szegénységben élek és otthonom is csak átmeneti, mégis boldognak érzem magam. Alkottunk apró csodákat. Körülöttünk az emberek hinni kezdtek. Hinni önmagukban, hinni abban, hogy a mosoly és a bennük megbújó szeretet még több csodát képes létrehozni. Sokat tettünk mindezért és bár azt mondtad, hogy ő nem közénk való, én mégis úgy érzem e- lány is angyal. Gondoskodik rólam, ha beteg vagyok, figyel rám.  Hiányzom neki, ha távol vagyok. Szeret. Érzem, ő lelkem másik fele. Nélküle félszárnyú angyalnak érzem magam. Boldog vagyok,- boldogok vagyunk.

Mostanában egyre többet álmodom valamiről. Nagyon vágyom rá és tudom, ez az álmom is be fog teljesülni.

Láttam az álmodat. – felelt Gábriel.

Az, hogy ez is megvalósuljon, csak tőletek függ. Küldetésed jól végzed. Vigyázol rá. Óvód minden bajtól és bánattól. Nevetésetek hangja messze elhallatszik. Büszkék vagyunk itt fent rád. Figyeljük minden cselekedeted, és ha úgy látjuk, időnként besegítünk, de a csodákat ti alkotjátok. Meg tanultátok őszintén szeretni, tisztelni egymást. És, hogy mik is ezek a csodák? Nem kell mindig kézzelfogható gazdagságra gondolni. Hisztek az álmaitokban. Eljuttok olyan helyekre, mikről nem is gondoltátok, hogy képesek vagytok. Gondolj csak Rómára. Találkozásotok óta minden nap megéltetek valami különlegeset. Nem vagytok könnyű helyzetben. Olyan utat jártok mellyen egyedül kel végig menetek, de egy ponton mindig ott vagytok egymásnak. Akarjátok, ezt a kapcsolatot és tesztek érte. Ott vagy vele szinte mindenhol. Kézen fogva sétálsz vele. Átöleled, megcsókolod homlokát, figyelsz minden szavára, minden rezdülésére. A nélkül adsz, hogy bármit is kérnél. Ő mindezért nagyon hálás és bár még szoknia kell az érzést, hogy valakinek fontos lett és néha még kételkedik, de én látom: hisz benned. Már tudja, hogy számára mindez nem csupán egy álom. De hagyj időt neki még. Szeret. Jobban, mint bárki mást valaha is. Lassanként rájött, hogy ő is mennyire értékes ember. Fontos számára az ölelés, a gyengédség. Te mindezt megadod neki. Jó ember vagy és ketten együtt nagyon erősek vagytok. 

Látom, terved működik s mire az Úr kért, azt te hűen teljesíteted Gábriel. – szólt a lány. Köszönöm, hogy mellém vezérelted s társamul – őrangyalommá tetted e fiút. Bár nem igazán értem, hogy mi végre – e játék, hisz angyalok vagyunk mindannyian, de lehet- e megkérdőjelezni az Úr döntését?

Tudod, leányom ti ott lent emberekként gyakran elfelejtitek, hogy valójában a boldogsághoz alig kell valami. Megváltozott a világ, látjuk ezt mi is. Az Úr úgy döntött kiválaszt titeket, mert méltónak látta, hogy újra boldogok legyetek, de minden tőletek is függött. Bár angyalok vagytok, de emberként éltek. Emberként kell tudni figyelni egymásra, szeretni. A birtokába kerültetek valaminek, mit ti csak: TITOK – nak hívtok. Meg tanultatok hinni egymásban. Meg tanultatok őszintén szeretni. Az álmaitok is közös most már. Meg lesz minden, mire vágytok. Egy kedves kis otthon – hova hazavárhatod őt, s ki sietve megy.  Vagy finom vacsorával vár, ha későn érsz haza és gyengéd lesz hozzád akár a lágy szellő a réten. S egy nap,- mit én már tudok,- eléd áll majd s kérdést tesz fel. Addigra megérsz majd te is a válasszal, s kérdésére: IGEN – nel felelsz.

Mindez egy kora nyári napon fog megtörténni. Gyermekeitek lesznek tanúi. Majd visszatértek Rómába a kulcsokkal kezetekben, s megtalálva a lakatot mi szívetek,- szerelmetek jelképe, és csókkal pecsételitek meg eme napot. Aztán már csak az marad, hogy csodálatos mesékkel tegyétek boldoggá barátaitokat, családotokat a szép öregkor végezetéig.

Emlékül...

1956. Ősze

Már kora reggel érezni lehetett, hogy valami történni fog. A munkások még napfelkelte előtt vitték egymásnak a hírt, hol és mikor gyülekezzenek. Délelőttre pedig már szervezetten indulhattak a főváros fontosabb épületeihez, a rádió székháza és a parlament elé.  Hamarosan mindent át járt a forradalom szele. Felfegyverkezve, barikádokat építve mind hangosabban és bátrabban fejezték ki akaratukat. A válasz sem váratott sokáig. A hatalmat segítő-támogató testvéri ország katonái fegyverrel válaszoltak. Estére országszerte minden nagyvárosban kitört a forradalom. Nők és gyereke menekültek pincébe-földalatti óvóhelyekre a tankok ágyúi és a fegyverropogás elöl. Sötétség és hideg vonult át a nyirkos-dohos helyiségekben. Félelmükben szorosan összebújtak, reményt és hitet próbáltak adni a rémülten reszkető gyerekeknek. egy szőke hajú kislány is remegő testel kuporodott be házuk pincéjének legeldugottabb sarkába, durva kenderből szőtt pokrócot terítve magára. Őszes hajú, nem túl fiatal nő szorította magához- ölelve-biztatva, „ – hamarosan vége a rettegésnek „

Ő még emlékezett arra, élesen éltek benne az emlékek a nem is oly rég véget ért háborúról. Mikor is soha nem tudhatták, hogy a felettük elszálló repülőgép bombái mikor teszik múlttá jelenjüket, megálmodott reményeiket, vágyaikat. A kislány a karjai közt is egy ilyen megálmodott remény volt, mely súlyos titkokat is hordozott.

Hat év telt el azóta… nem sokkal a háború vége után az emberek megpróbáltak hinni. Tele voltak ígéretekkel, álmokkal – ő is, de a sors másképp akarta. A szegénység ellenére boldogan élt férjével egy külvárosi telken, több család szomszédságában. A fiatalságuk emlékei segítették átvészelni a nyomorúságos időkön. Aztán egy tiszta égboltú tavaszi napon, fekete autó állt meg a házuk előtt és egy jól öltözött férfi szállt ki belőle. Már akkor tudta ki az, mikor még csak a kalapja sejteni engedte arcának körvonalait. Szíve hevesen dobogni kezdett, de érzelmeit titokban kellet tartania. Egy szép emlékű múlt volt, egy barátság, egy beteljesületlen szerelem. Váltottak néhány szót a kapuban, majd a férfi a kocsi felé indult és egy gyermekkel az ölében vissza. A kislány fehér pólyában volt, arca alig látszódott, csak szemének mosolya jelezte, örül a találkozásnak. Érezte, jó helyre kerül. A Nő a férjének csak annyit mondott, hogy egy barát kérte meg, vigyázzon a lányára, míg vissza nem jön. Mivel nagyon szerette a feleségét nem volt kérdése, feltétel nélkül bízott benne és az évek múltával lányaként szerette meg a kislányt.

- Az idő lassan telt a sötétségben. Az, hogy fent mi történik, csak kósza hírekből lehetett tudni. Élelmet is félve hoztak fentről, a katonák mindent feltúrtak átkutattak, elbújtatott árulókat kerestek, segítség helyett rettegést hoztak. A nő a lányához kuporodott, még szorosabban átölelte, szemükben ott volt a félelem a rettegés, de tudta a mesék biztonságot adnak. A lányra tekintett, majd behunyta szemét és egy mesébe kezdett. Szavai csak lassan, halkan törtek utat a mély sötétségben, de egy csodálatos álom kelt életre.

A századforduló hajnalán születtünk. Olyan korban, amikor még mindenek volt értelme, amikor még a csodák egymás után születtek. Fiatal hölgyként, szüleimmel minden hétvégén színházba, operába jártunk vagy épp édesapám rendezett fogadást. Nem a gazdagságunk volt fontos, hanem az, hogy amit tett elismerték és sikeres lett tőle. Gyárigazgatóként az emberek szerették-tisztelték. egy ilyen estén találkoztam vele. Már egy ideje a fal mellet elhelyezett székek egyikén ültem, mellettem anyám, igazi úri nőként-boldogan, mosolyogva. Édesapám pedig a közelében fogadta a vendégek tekintetét, élvezte az estét. A teremben a jó hangulatról zenészek gondoskodtak, a pincérek pedig italokat szolgáltak fel. A díszes kövekből megálmodott csilláron, varázslatos fénnyel szóródtak szét a rájuk vetődő lámpák sugarai. Kezemben egy pohár pezsgővel épp körbe tekintettem, barátnőimet keresve, mikor is megláttam őt. Akkor lépett be a terembe. elegáns, jó képű, bár kicsit talán túl komoly tekintetű volt. egyedül érkezett. Megállt egy percre, látszott rajta, hogy keres valakit, aztán egy határozott lépéssel megindult felénk. Lépteit magabiztosan tette és hamarosan édesapámat köszöntötte. Bemutattak minket egymásnak. Mint kiderült, a gyárban ő is vezető pozíciót töltött be. Apám odáig volt fiatalos lendületéért-munkájáért való lelkesedésért, tudásáért.

A Kisshercegnő

A Nap már lenyugodni készült, narancsos sárga színben táncolt a horizonton, elvakítva a távolba meredő tekintetet. Egy lágy szellő körbejárta a kislányt, fuvallata enyhítette a hosszan tartó nyár forróságát, majd a vártorony zászlója utat mutatott nyugat felé, a Balaton északi irányába, ahol szőlő ligetek várták a felfrissülést. A hercegnő állt még egy darabig, aztán lesétált a csigalépcsőn, le egyenesen a száz oszlopos kertbe. A falakon elhelyezett díszes kovácsolt vas tartókban fáklyák gyúltak két oldalt, megvilágítva a középen lévő, négyszögletes szökőkutat. A térdig érő perem szélén, köböl faragott békák vigyázták az éjszaka tündéreinek vízi palotáját. Leült a kút szélére, mezítelen lábával hullámokat keltett. Várt. Most is akárcsak az elmúlt napokban és az elmúlt nyarakon. Várta az Ő hercegét.  A békák és tündérek megígérték neki, hogy egy napon a herceg eljön,- találkozni fog vele a szökőkútnál. Egy tompa kattanás a kert végében lévő boltíves falon jelezte, az újabb óra elteltét. A közeli város utcái elcsendesedtek, már csak néhány autó zaja hallatszott, eme különleges kastély vastag téglafalai közé.

.....  folytatása következik...

- A levegő lehűlt és a kislány kezdett kicsit fázni, de nem akart elmozdulni a kút tol.  Puha kéz érintette hátulról a vállát. Egy pillanatra összerezzent, de a nagyi hangja hamar megnyugtatta.
  - Lassan le kéne pihenni hercegnő. - későre jár. - ma már biztos nem jön el, de tudja hol talál.
  - Kiről beszélsz nagyi ? kérdezte csodálkozva, de aztán megértette. A nagyi kimondatlanul is tud mindent.
  - Had maradjak még egy kicsit , csak megvárom a tündéreket, aztán megyek. - kérlelte a kislány.
  - Rendben. , de aztán utána gyorsan alvás !
  - Ígérem, úgy lesz. - válaszolta  a hercegnő.

A tündérek ezen az estén is pontosan érkeztek. Hárman voltak és olyan egyformák, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket, de a hercegnő már régről ismerte őket és nevükön köszöntette mind.
Szélike a legfiatalabb szállt le utoljára és megpihent a béka hátán. A fáradsága csak néhány percig tartott, majd szigorú tekintettel, de azért mégis kedvesen, kérdést intézett a béka felé.
  - Remélem vigyáztál a palotánkra és távol tartottál minden gyereket ? Mert ugye tudod, hogy mi jár ha...  ? Vagy talán életed végéig kővé dermedve akarsz itt sínylődni ?
  - Amilyen kedves a külsőd, olyan hideg a szíved . - szólalt meg a béka..  , A palota ép. Nem bántotta senki. A forróság távol tartott ezen a napon mindenkit, csak a hercegnő várt titeket.
  - Merre jártatok ma  ?  - szakította félbe a beszélgetésüket a kislány.
  - sárkányokon lovagoltam. Bűbáj boszival versenyeztem. Felhők közt bújócskáztunk a testvéreimmel és még a bölcs mondású herceg palotájában is jártunk..  - felelte Szélike.
  - Micsoda egy mozgalmas nap. - álmélkodott a kislány.
  - Egy szavát se hidd, - szólt közbe Csillagfény tündér testvére. - ez a napunk is ugyanúgy telt mint a többi. A világosság birodalmában, a réteket járva, erdők sűrűjében, madarak dalát hallgatva pihentünk, hogy mikor a sötétség birodalmába lépünk, gyerekek álmát vigyázzuk. Mesékbe loptuk magunkat és apró csodákat tettünk.
  - Na meg csínytevéseket is. - szólalt meg a legidősebb tündér.
  - Ti még olyanokra is képesek vagytok ?
  - Ismersz már minket egy ideje.. - tudod, hogy : igen.
  - Én ma is ugyanazt tettem, mint máskor. Már kora reggel feljöttem a vártoronyba és a hercegemet vártam. Mondtátok, hogy" hófehér paripán fog vágtatni "   - a szélnél is gyorsabban.
  - Ez így igaz. -felelték egyszerre a tündérek
- Aztán a kert virágaiból koronát fontam. Kényelmesen elhelyezkedtem a trónszékemen és a falon lévő képek meséit hallgattam. Sajnos ebédre haza kelet mennem, de a békák hangos brekegésükkel jelezték volna - mely messzire elhallatszik. - ha megérkezik közben a hercegem.. Délután visszatérve, az oszlopok közt fakadtam dalra. - Szívem tudta " úton van az én hercegem "
A virágok kecsesen táncoltak - hajbókoltak - akár egy igazi hercegnőnek , - és én lágyan megérintve azokat - köszöntöttem őket mosolyommal. A madarak több szólamban kísértek és a palota megtelt újra élettel..
Friss gyümölcsöktől roskadozó díszes tálak. Asztalokon , parázson sült finomságok, habos- krémes édességek. Fali kútból csörgedező méz ízű bór, málna és ribizli szörp. Valamint udvari bohócok és maskarások adták a jókedvet.
  - Sajnálom, hogy ma is hiába vártál hercegnő. - mondták szomorúan a tündérek.
  - Én is, higgyétek el. Itt ez a csodálatos palota, egy elvarázsolt kerttel. Már a második nyaramat töltöm itt és várok. Az osztály társaim néha ki is nevetnek ezért. Félek, hogy hamar felnövök és szóval...értitek ugye ?
  - igen. - mondta együtt érzően Szélike.   - tudod mi csak azt mondhatjuk,amit eddig is. - Létezik a te herceged és rád talál. Hogy mikor ? Ezt még az öreg jövendő-mondó, tündér anyánk sem látja, de majd a szíved érezni fogja, hogy Ő az.
  - Rendben. - Akkor nem marad más, mint a várakozás. - törődött bele kissé csalódottan a kislány.  - Varázslat kéne !!!  Olyan igazi !!  - Tudtok ti olyat  ??
   - Pontosan mire is gondolsz ??  Nekünk úgy rémlik a fantáziád nagy. Álmokat élsz meg. A meséid elevenednek meg - e palota falai közt.
  - Igen, de... az idő telik.. Minden nyár egyforma. Valami különlegesre vágyom.
  - Különlegesre ?
A tündérek egymásra néztek, aztán döntöttek.
   - Most menj haza és pihenj le.  - tanácsolták a kislánynak. Beszélünk apánkkal és ha úgy engedi..  ám legyen..  A te dolgod ma éjjel csak annyi  : ÁLMODJ ÉS KÍVÁNJ !!  AKARD !!!
    - Rendben . AKAROM !

A negyedik, vagy az ötödik nap telt el - a tündérek már nem számolták, - úgy,hogy a kislány nem jött el. Kezdtek kicsit aggódni, de nem merték megkérdezni apjukat, hogy mi volt a kívánság.


   Anya ! Anya !!   a húgom már megint bejött a szobámba !!  - Kiabálta egy cserfes kamaszlány , az emeleti szobából .
   - Ez döbbenet, hogy ezek a lányok már megint marják egymást. Szolnál most TE nekik kedvesem ? - Persze életem.  - jött a válasz. Majd a férfi felállt a reggeli kávéja mellöl és , indult rendet csinálni. Pár perccel később a ház újra csendes lett és a szürke hétköznap reggele folytatódott. A közösen elfogyasztott reggeli után, pár óra munka következett mindkettőjük számára - külön kis vackaikban, de nem túl távol azért.,hogy egy  érintés , egy mosoly gyorsan megérintse szívüket..és ha kívántak, már ölelték is egymást.   A mesék életre keltek, a hozzájuk készült fotók segítségével. Közösen álmodott jövőjük, kalandok százait élte meg.  Már dél felé járt, mikor mindketten nagyokat nyújtózva, mozgásra vágyó érzésekkel telve, keresték egymás tekintetét.  Az elhatározás találkozott. A mentés és a gép kikapcsolása után kerékpárra pattantak .

 Árnyas fűzfákkal szegélyezett vízpartra értek. A reggeli harmatból épphogy csak megszáradt puha tapintású füves terület ideális helynek tűnt egy jó beszélgetéshez, - egy hallgatáshoz. Nézték a vizet. Csöndes és nyugodt volt minden. Egymáshoz bújva-ölelve élvezték a perceket.
- Álmodtam valamit . - szólalt meg a nő. - Fura egy álom volt. A helyre még most is tisztán emlékszem.
  - Elmeséled ?
  - Nem is tudom. - válaszolta a nő..   -olyan mintha...  á, hagyjuk inkább. - biztos csak..    , de ezt a mondatát sem fejezte be.

Bence történetei

Kiss Attila

     Bence történetei

                  

                   Az első kaland

Június közepét írt a naptár. A várost árjárta a kora nyári forróság. a zsúfolt lakótelep aszfaltja szinte olvadozott a nagy melegben. Fák alig nőttek az utóbbi években, mindenfelé egyforma kockaházak magasodtak az ég felé, árnyékot alig nyújtva a hűsölésre vágyóknak. Egyetlen hely maradt, ami vigaszt nyújthatott a felfrissülésre, az pedig a várost keresztülszelő folyó és annak egyik mellék ága volt, mely csendesen kanyargott, útját fűzfák árnyéka övezte. Kavicsos partszakaszai, nádassal benőtt öblei sok ember kedvenc sétaútja volt. Itt már nem hallatszott a város zsivaja és az utak távoli morajlása is halkan szűrődött-e vadregényes vidék felé.

Csak pár napja kezdődött meg a szünet. A gyerekek többsége már elment vidéki nagyszüleihez, akik még itthon maradtak, azok vagy táborba készülődtek, vagy a szüleikkel közös nyaralást várták. Bence ezek közül egyikhez sem tartozott. Neki a nyári szünet kezdete nyomasztó érzéseket hozott. Szülei évekkel ezelőtti válása óta sehol nem találta a helyét. Barátai alig akadtak és a tanulmányi eredménye sem volt valami túl jó. Hiányzott a család, a közös élmények,- kirándulások anyuval és apuval. Bár mindene megvolt és nevelőapja is próbált kedvébe járni, mindez nem segített nyomasztó érzésein. Már többször is eljátszott a gondolattal, hogy világgá megy. Vajon hiányozna-e valakinek? Talán a húgán kívül senkinek. - gondolta. A húga volt az egyetlen, aki visszatartotta világgá menő szándékában. Hét éves kora ellenére, komoly kis hölgyként bízatta tízéves bátyját, hogy – majd meglátja minden jobb lesz hamarosan. Bence hitt neki. Csak neki hitt. Volt még egy dolog az életében, ami picit jobb kedvre derítette napjait, az pedig a bicaja volt, mit édesapjától kapott. Egyszer, ha majd mégis úgy dönt, hogy elindul világgá, ezzel fog menni.

Amikor csak tehette, tekert amennyit csak bírt. Ezen a forró nyári napon is így volt ezzel. Anyukája engedélyével bicajra pattant. Először csak úgy céltalanul tekergett a városban, aztán úgy döntött és a nagy meleg is befolyásolta döntésében, hogy a folyó felé veszi az irányt. Elhaladt az iskolája előtt majd néhány jobb és bal kanyart megtéve, egy kutyaiskola kísérte balról útját. Kiérve a kertvárosba jobbról, földszintes családi házak fogadták, balról pedig jegenyefák magasodtak. Aztán az út ismét balra kanyarodott és egy földútra térve a folyóhoz ért. A gyökerektől kicsit megemelkedett és néhol kitaposott szűk ösvény, csak itt-ott szélesedett ki, ahol is sétaút csatlakozott be. Esténként sokan jártak erre, a kockalakók szívesen töltötték itt szabad perceiket, - indultak romantikus sétára párjaikkal, vagy épp megfelelő horgászhelyet kerestek. Most a nagy meleg miatt csak ő tekert egyedül az úton és egyáltalán nem érezte magányosnak magát. Boldog volt. Vidáman, mosolyogva tekert. Közben figyelte a vízpart szélén úszkáló vadkacsákat, vagy az épp elsuhanó evezősöket, kiknek lapátjai fodrozó habokat sodortak a part irányába. Útja elhaladt a strand mögött aztán a komp kikötő felé vezetett. Itt magállt és elidőzött kicsit. Nézte, ahogy az autók felgurulnak a hajóra, majd az nagy hanggal jelezve indulását, átvitte őket a túlpartra. Tovább tekert. Egy zöldellő tisztáshoz ért, amit a folyó szelt át és egy keskeny kis fahídon lehetet átkelni rajta. A híd előtt a tisztáson, padok voltak. Az egyiken egy középkorú férfi ült és írt. Bence leszállt a bicajról, hogy áttolja a hídon. Ahogy elhalad a férfi mellet, tekintete akaratlanul is feléje fordult. Pillantásuk találkozott és már nem érezte, hogy tovább kéne mennie. Megállt és nézte a férfit. Valami oda vonzotta. Visszatolatott a kerékpárral. Óvatosan közeledett, nem akarta megzavarni. Pár lépésnyire megállt tőle és tovább nézte.

A férfi keze folyamatosan járt, a papírlap gyorsan megtelt. Gondolataiból csak ritkán tekintett fel, de tudta, hogy a fiú ott van a közelében. Aztán mikor a lap aljára ért, megszólalt.

-        Nem akarsz inkább leülni? – kérdezte. – Tudod én csak egy egyszerű író vagyok és nem eszek gyerekeket. – szólt a fiúhoz.

-        Szia. Én meg egy egyszerű kisfiú, vagyis Bencének hívnak valójában. – felelte.

-        Létezik egyszerű kisfiú is? – kérdezte az író.

-        Létezik. – felelte Bence.

-        Valóban? – Én azt gondoltam, hogy minden gyerek különleges. Tehát olyan, hogy „egyszerű „nem létezik.

-        Akkor én most nem létezem. – felelte a fiú. – igazából ez nem is olyan nagy baj, – gondolta magában s mosolygott el az ötleten. – Ez majdnem olyan, mintha világgá menne. Csak a húgát sajnálná, de mi lenne, ha ő sem létezne? – Vagy magával vihetné? – Ajkai lebiggyedtek, mosolya eltűnt arcáról.

-        Mi a baj? – kérdezte a férfi. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy elég valós vagy és a bicajod is nagyon szép.

-        Igen, az. Aputól kaptam.

-        Az apukák már csak ilyenek. Bicajt vesznek a fiaiknak.

-        Tudod az én apukám… de inkább nem folytatta. Szemeivel egyre jobban a papírlap felé tekintgetett, aztán felbátorodva egy kérdést tett fel, mely már egy ideje ott motoszkált benne.

-        Te mit csinálsz valójában?

-        Írok. Író vagyok.

-        Most mit írsz?- kérdezte Bence.

-        Most épp egy kalandos történetet felnőtteknek, de szoktam mást is írni. Tudod számomra különleges dolog az írás. Írás közben eljuthatok bárhová. Az lehetek, aki csak akarok. Megélhetek különleges kalandokat, megfejthetek titkos rejtvényeket. Lehetek szegény vagy épp nagyon gazdag, de nem csak velem történhetnek csodás dolgok. Bárkit beleírhatok a meséimbe, ha ép úgy akarom. Rendelkezhetem varázserővel, találkozhatok különleges barátokkal. Az írás számomra különleges világ. Eljuthatok vele bárhová.

-         Bárhová? – kérdezte érdeklődve Bence.

-         Bárhová. – felelte az író.

-         Tudod csak elég, behunynom a szemem és jó erősen gondolnom valamire. Egy helyre akár, ahova nagyon vágyom. Aztán miután kinyitottam a szemem már ott is vagyok. Majd leírom azt, amit látok és megtapasztaltam.

-        Ennyire egyszerű?- csodálkozott Bence.

-        Ennyire. – Szeretnéd kipróbálni?

-         Lehet?  - Nekem is?

-        Miért is ne.

-        De én nem tudok írni. Nem vagyok író.

-        Én sem voltam mindig az, csak szerettem mesélni. Most is csak azt teszem. – Na? Megpróbálod?

-        Aha. – válaszolta kissé bizonytalanul Bence, de mindenképp ki szerette volna próbálni, amiről az író mesélt. Más dolga most ép úgy sincs. A bicajozás meg várathat magára. Odaült a padra az író mellé és becsukta a szemeit, majd pár másodperc múlva kinyitotta. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon tényleg jó ötlet-e mindez? A férfi látta rajta a bizonytalanságot, de úgy tett, mint aki nem venné észre. Folytatta az írást. Bence újra próbálkozott. Most kicsit tovább tartotta csukva a szemeit, de ez sem tartott néhány percnél tovább.

-         Nem megy. – mondta csalódottan.

-        Menni fog. – bíztatta az író. Először nekem sem ment, de aztán. Szóval, tudod kicsit hinni is kell benne, úgy, mint bármi másban. Meglátod, sikerülni fog.

Bencét meggyőzték az író szavai és tett egy újabb kísérletet.

Olyan gyorsan tekert, ahogy csak bírt. A fák, szélsebesen suhantak el mellette. Egyenesen halad előre, útját nem állta semmi. Célja csak egy volt: barátokat keresni indult. Az órájára pillantott és meglepődve tapasztalta, hogy a mutatói visszafelé pörögnek. Nem igazán értette, hogy mi történik. Majd kezdett kicsit fázni. Nem nagyon, csak úgy épphogy. Az út menti fák és bokrok levelei visszafelé kezdtek nőni. Bence rügyfakadás tanúja lett, majd a tavaszt, tél követte, aztán ősz és megint nyár. De nem csak a természet forgott visszafelé. Házak tűntek el, épültek meg. Bence előre haladt, vissza az időben. Mire lábai újra lelassultak és bicaja végre megállt, egy gyárkapu közelében találta magát. Emberek haladtak befelé, majd nem sokkal később egy kűrt hangjelzését hallotta, aztán néhány perc elteltével emberek sokasága jött ki a kapun. Félre kellett állnia nehogy elsodorja a tömeg. Kicsit megfáradt, de túlnyomó részben vidám arcokat látott. Újabb néhány perc elteltével a tömeg oszlani kezdett, a környék elcsendesedett. A gyárban megkezdődött a délutános műszak. Bence körbenézett és meglátta, hogy egy szőke hajú kisfiú besurran a kapun. Tekintetével követte, amíg teljesen el nem tűnt. Minden annyira ismerős volt számára és mégis, a környék. A kapu felett vörös csillag, előtte a téren színes virágokból kialakított emlékhely és egy nem oly rég letűnt háború hősének emlékműve állt. Ismét az órájára nézett. A mutatói most már rendesen jártak. A Nap melegen sütött eben a kora délutáni órában. Minden csendes volt. Bence néhány perc tanakodás után úgy döntött, a kisfiú nyomába ered. Kijátszva a portás figyelmét, óvatosan beosont ő is. Átlépve a kapun, egy kisebb város tárult a szeme elé. Az épületek falát csővezetékek hálózták be mindenfelé. A téglavörös és cementszürke raktárak, műhelyek, gyárépületek, rendben, pontos tervezőmunka eredményeként alkották eme gyárváros fontos részeit. Bence azon tűnődött, hogy a kisfiú merre lehet. Bicajra ült és elindult balra egy széles fő utcán. A néhol több emelet magas épületek, hangárcsarnokok, úgy hatottak rá, mintha az óriások földjén járna. A hatalmas, félig áttetsző- néhol színes üvegablakokon átszűrődő napsugarak kíváncsivá tették. Az ablakokhoz közel menve, lábujjhegyre állt és benézett. Hatalmas gépeket látott. Izzó vasat, melyet egy magasból lesújtó kalapács alakított formára. Két munkás állt a közelében, rajtuk bőrkötény, kezükben fogóval és kisebb kalapáccsal. A gép közelében időnként nagy gőz jelent meg. Bence tágra nyílt szemmel figyelt. Az izzó vas csodálatos látványt nyújtott. Már majdnem elfelejtette, hogy valójában mit is keres. Elindult hát, folytatta útját. A széles utcáról, keskeny, –szűk sikátorok nyíltak, apróbb épületekkel. Ahogy halad, sorban betekintett mindegyikbe, majd egy idő után kezdett kicsit csalódott lenni. Reménytelenek tűnt megtalálni a „szőke hajút”.

Egy kerékpár összeszerelő műhelyben épp az uzsonnáját majszolta a „szőke hajú „.Nagyapjától kapott szelet kenyér és felvágott, pár szem paprika és paradicsom, nagyon jó ízűen fogyott. Evés közben folyamatosan figyelte, miközben az, szép fokozatosan összeállította a kerékpárt. Nagyapa nagyon ügyes kezű ember hírében állt és sok ember lett boldogabb a munkájától. A „szőke hajú „amikor csak tehette, belopódzott a gyárba és csodálattal figyelte, ahogy életre keltek a szebbnél – szebb bicajok. Gondolatban már többször is eldöntötte, hogy ha egyszer fellőtt lesz: - ő is ezt szeretné csinálni.

Nagyapa otthon is sokat volt unokájával. A „szőke hajú „és az öreg, elválaszthatatlan barátok voltak. Ha éppen nem a hátsó udvar kincsekkel teli sufnijában barkácsoltak, lomoknak látszó tárgyakból, érdekesebbnél-érdekesebb apró csodákat, akkor a víz partján sétáltak és meséket találtak ki. Nagyapa nagy mesélő volt. Túlélt több háborút, szegénységet és nyomort, de szíve mindig tiszta volt és szemének sarkában örökké ott volt az a gyermeki-huncut mosoly. Miután a szendvics elfogyott, a „szőke hajú „elköszönt, és kilépett a szerelő műhely ajtaján. Szép kényelmes léptekkel haladt a gyárkapu irányába, mikor is az egyik sarkon befordulva, majdnem összetürközött Bencével.

E váratlan találkozás mindkét fiút nagyon meglepte. Bence megörült, hogy szinte a semmiből előkerült a „szőke hajú „.Néhány percig álltak csak némán-szótlanul, aztán a fiúk végre beszélgetni kezdtek. Kiderült, hogy a” szőke hajúnak „van rendes neve is: Attilának hívják és 8 éves. Bence mesélt különös napjáról, az íróval való találkozásról, a visszafelé pörgő óramutatóról, az évszakok változásáról.  A fiú, érdeklődve hallgatta, a különös történetet, bár minden szó hihetetlennek tűnt, valahogy mégis úgy érezte: Bence igazat mond.

- Tudod bárhogy is kerültél ide, én azért örülök neki. Épp a nagypapámtól jövök, aki itt dolgozik a gyárban. Haza kéne most mennem, de mit szolnál hozzá, ha mutatnék neked valamit. – kérdezte Attila

- Rendben. – felelte Bence.

Azzal a fiúk elindultak a gyárrengeteg belseje felé. Néhány romosabb épületet megkerülve egy elhagyott raktárhoz jutottak. A „szőke hajú „magabiztosan ment előre, látszott rajta, hogy nem most van itt először.

Bent, rozsdásodó ipari gépek, valaha szebb napokat látott szerszámok voltak. Az asztalokat vastagon lepte be a por. A talaj felrepedezve s néhol már bozótossá is nőt ki közte a gaz.

-        Hová megyünk?- érdeklődött Bence.

-        Megmutatom neked a kincseimet. - felelte Attila

-        Kincsek?- csodálkozott el Bence. – Neked kincseid vannak?

-        Igen, de erről nem beszélhetsz senkinek. Meg kell, hogy ígérd.

-        Megígérem!- felelte.

A „szőke hajú „, egy csapó ajtót mutatott, a terem sarkában, a padlón. – Mi most azon lemegyünk. – közölte.

Az ajtó kicsit nehezen nyílt, látszott rajta, hogy nem használták már egy ideje. Lefelé, falba rögzítet, széles U alakú vaslépcső vezetett. A hely, ahová lejutottak, mélyen a föld alatt volt, hosszú métereken keresztül haladtak mire leértek. Szeműk csak nehezen szokott hozzá a sötétséghez. Minden hűvös és nyirkos volt. A „szőke hajú „egy gyufát vett elő zsebéből és meggyújtotta a falon lévő fáklyát. Egy terméskőből kialakított, boltíves falakkal épített teremben találták magukat, melyből négyfelé ágazó járatok indultak. A lobogó tűz fényei sejtelmes árnyakat festetek a falakra s kisérték útjukat, mígnem a „szőke hajú „közölte. – megérkeztünk. Most egy szobányi teremben voltak, a falakon képek helyének nyomai látszódtak, egy-egy besüllyesztésben, körülöttük kisebb díszítő szobrok, amik állatfejeket ábrázoltak. A kisfiú odament egy macska fejhez hasonlító szoborhoz és elmozdította. Hirtelen megmozdult az egyik kép helye, s a fal bemélyedés eltolódva, feltárult nekik. A „szőke hajú „lábujjhegyre ágaskodva benyúlt és kihúzott egy nem túl nagy fa ládikát. Lerakta a földre és kinyitotta. A kincs valóban létezett. A kisfiú igazat mondott. A valóságosabbnál is valóságosabb, halomnyi érme hevert előttük. Bence benyúlt, kezébe vett egyet, ujjai közt forgatta-nézte. Az érme elkezdett fényesedni, majd néhány pillanat múltával, már szemet vakítóan csillogott.

-        Látod! - szólt a „szőke hajú „- nekem is ezt csinálta legelőször. Szerintem varázsereje is lehet, bár én még nem tapasztaltam semmit.

-        Különleges kincsek, az már biztos. – jegyezte meg Bence.

-        Mit szolnál, ha adnék neked egyet?

-        Valóban? Nekem?- csodálkozott.

-        Igen! – felelte a fiú. – válassz bátran.

Bence azt az érmét kérte, amit a kezében tartott.

-        A tied. – felelte a „szőke hajú „- Vigyázz rá! Talán majd neked megmutatja varázserejét.

-        Köszönöm. – hálálkodott Bence.

-        Most viszont lassan haza kéne mennem, szerintem az anyukám már nagyon vár. – mondta a „szőke hajú „

-        Igen, azt hiszem nekem is. - válaszolta Bence és az órájára nézett. A mutatói rendesen jártak, de mintha felgyorsultak volna. – Sietnem kell- szólt kicsit izgatottan.

A fiúk visszapakolták a ládát, megesküdve egymásnak, hogy őrzik a titkát. Kifelé haladva most Bence vitte a fáklyát és a „szőke hajú „ment utána. Az óra mutató gyorsult. A változás megkezdődött. Sietniük kellet, így futásra váltottak. Azonban közben egyikőjük sem vette észre az eléjük táruló veszélyt. A fogolyverem éles szikladarabokkal borított oldala és feneketlennek tűnő mélysége, a pillanat tört része alatt nyelte el a fiúkat. Zuhantukban a fáklya kialudt, kezüket felhasította a sziklafal. A „szőke hajú „, lábát fájlalta, bokáját beütve, nem bírt talpra állni.

-        Félek. - szipogta a fiú.

-        Eltévedtünk és ez is az én hibám. - válaszolta Bence. –Figyelmetlen voltam, de kijutunk valahogyan, ígérem. – bíztatta a „szőke hajút „

-        Lehetetlenre vállalkozol. – Mondta kétségbeesetten. –Haza akarok menni! – szipogta, miközben a könnyei is csurogni kezdtek.

-        Ne sírj!- Haza megyünk! –Talán mégsem olyan lehetetlen kijutni innen. - Tudod még régen, apu azt tanította, hogy nem létezik lehetetlen és mindent csak akarni kell! Bármire képesek lehetünk, bármit megtehetünk,- még mi, gyerekek is. - Tehát, ki fogunk jutni innen!

Bence hirtelen melegséget érzett a zsebe környékén. Az érme fényesen kezdett ragyogni és lassan a félelmetes sötétség megszűnt. Az órájára nézett és meglepődve látta, hogy a mutatói lelassultak, majd megálltak.

-        Úgy tűnik, időt nyertünk. – közölte. Aztán kicsit jobban körbenézett és eszébe jutott valami. Azt tette, amit kedvenc játszóterén mindannyiszor. Szép óvatosan elkezdett felkapaszkodni a falon. A vérző keze nagyon fájt, de erőt vett magán és mászott, ahogy csak bírt. – Kihozlak innen, ha feljutok. –kiáltotta a mélybe, újdonsült barátjának.

Mire felért, már az egész keze véres volt. Kimászott a gödörből. Pólóját levéve megtörölte kezét, majd az érme fényének segítségével, tovább haladt. Remélte, most már jó irányba megy. Csakhamar megtalálta a termet, ahonnan jöttek. Már csak a vaslétrán kell feljutnia és kitalálni valamit, hogyan hozhatná fel, barátját.

Óráknak tűnt minden perc, mit a „szőke hajú „egyedül töltött a sötét mélyben. De végre meghallotta az ismerős hangot.

-        Engedek le egy drótkötelet. Van egy hurok a végén. akaszd bele azt a lábad, ami nem fáj és próbálj meg belekapaszkodni. Kihúzlak. – Kiáltotta le Bence.

Néhány perc elteltével a fiúk újra együtt voltak. A „szőke hajú „, Bence vállára támaszkodva bicegett előre. A vaslétrán ugyanúgy jutottak, ki mint a veremből.

-        Te tényleg különleges fiú vagy. Megmenteted az életemet. Őrök hála érte.

-        Én csak azt tettem, amit bárki más tett volna. Megígértem, hogy kijutunk. Most már hazamehetünk.

Kilépve az épületből, a Nap még mindig ugyanúgy ragyogott az égen. A gyártelep e része csendes volt. Aztán egymásra néztek és megdöbbenésükre a kezükön lévő seb, összeforrt, már csak egy heg maradt és a „szőke hajú „sem bicegett már. Az érme elvesztette fényét, újra kopottas szürkészöld lett. Bence eltette zsebébe, majd elköszöntek egymástól. Az óra mutatói újra járni kezdtek- haladtak előre, egyre gyorsabban. Bicajára ült és elindult, majd még egyszer hátranézett és a fiú felé kiáltott. – Remélem, még találkozunk! A „szőke hajú „kezével intett és válaszolt, de szavait Bence már nem értette. Eltűnt a gyárváros rengetegében, a kapu irányában. Kijátszva az őr, ismételt figyelmetlenségét, végre kijutott. Bicaja felgyorsult. Újra haladni kezdett. Most előre az időben

Kinyitotta szemeit. Az író ott ült még mindig mellette és írt.

-        Jól utaztál?- kérdezte kedves mosollyal arcán.

-        Utaztam? – kérdezet vissza Bence.  – Igen, azt hiszem. – felelte. Keze a zsebe felé nyúlt és kitapintotta az érmét. – ez lehetetlen!- kiáltott fel magában. Bármennyire is álomnak tűnt minden, az érme valós volt és a heg a kezén is ott volt.

Az író továbbra is mosolyogva nézte a fiút. Majd melegséget kezdett érezni a nyaka körül. Az érme, mely egy láncon lógott, nyakában, fénye megragyogta a Napot, aztán újra szürkészöld lett.

-        Lassan haza kell mennem. – mondta Bence.

Elköszönt az írótól és a Júniusi Napsütésben hazafelé vette az irányt. Gondolatai a „szőke hajú” körül jártak. Bármennyire is álomnak tűnt minden, vagy a meleg űzött vele furcsa tréfát, az érme valós volt, akárcsak a heg a kezén. Valami ezen a napon megváltozott Bencében. Mosolyogva tekert anyukájához és kedves húgához.

Kiss Attila

Bence történetei

 A Mesélő birodalmában

Lassan egy hét is eltelt, de Bence nem tudott megfeledkezni különös kalandjáról. Az érme, ott lapult ágya alatt, a többi kincse közt egy cipős dobozban. Esténként elővette, nézegette, forgatta ujjai közt, varázslat azonban nem történt. Az utazása és a találkozása a „szőke hajú „-val, mindenki előtt titok maradt. Még a húgát sem avatta be, pedig ő szinte mindenről tudott. Még arról is, hogy a bátyja mostanában egyre többet bicajozik Dóriék felé. A kislány, a tanév vége előtt költözött a környékre anyukájával és a hosszú, hullámos, szőkésbarna hajú Dóri, teljesen elvarázsolta Bencét. Évfolyamtársak lettek és bár a kislány új volt, könnyen beilleszkedett, hamar sok barátja akadt. Most, hogy a szünet megkezdődött és a többség nyaralni ment, a kislány barátok nélkül maradt. Vagyis egy barátja mindig is volt. Hű társa az egy éves skót juhászkutya. Napjában háromszor mentek le sétálni. Bence eleinte csak a házuk körül bicajozott, távolról figyelte a kislányt, míg végül is összeszedte magát és megszólította. Kiderült, hogy Dóri is szeret bicajozni és a kutyáján kívül, van még egy beszélő papagája is. Bence legszívesebben, elmesélte volna, mi is történt vele nemrég, de aztán meggondolta magát. A kincsről viszont említést tett és ígérte, a következő találkozásukkor meg is mutatja. Dórinak nagyon tetszett, ahogy a fiú, lelkesedéssel beszélt a rálelt régi érméről. Jó volt látni azt az izgatott, csillogó ragyogást szemeiben. Bence pedig boldog volt, hogy mégsem kell ezt a nyarat egyedül töltenie. Egy kora esti találkozás alkalmával mutatta meg a kincsét. Sétáltak a parkban és miközben Dóri az érmét nézegette, Bence a kutyára figyelt.

-        Ez valóban nagyon érdekes. – állapította meg Dóri. – Figyelted, hogy valami írás is van rajta?

-        Valóban? – csodálkozott Bence. –Eddig még nem is figyeltem rá.

-        Vajon mit jelenthet? – Kik használták?- Mi lehet a története?- kérdezte a lány.

-         Nem tudom. –felelte Bence.

Dóri próbálta kiolvasni a szavakat, de az érme túlságosan is kopott volt és nem ma vésték rá a betűket.

-        Talán ha megtisztítanánk olvashatóbb lenne. – javasolta a lány.

-        Talán. – felelte Bence

-        Lehet, elég lenne, ha megdörzsölném, csak nehogy úgy járjunk, mint az Aladin mesében. Nem is tudnám, hogy mit kívánjak hirtelen. – viccelődött Dóri.

-        Á az kizárt. amúgy meg már próbáltam, de nem jártam túl sok sikerrel. - válaszolta Bence. – Valószínűleg nagyon régi, de ha gondolod, tehetek egy újabb kísérletet.

Azzal kezébe vette az érmét és mutató és hüvelyk ujja közt dörzsölni kezdte. Majd hirtelen, egy része elkezdett fényesedni. Dóri szeme tágra nyílt a meglepetéstől.

-        Látod, hogy sikerült! – kiáltotta örömében.

-        Igen. – felelte mosolyogva Bence, majd az órájára nézett.

A mutatói megint visszafelé kezdtek forogni. Az érme egyre fényesebb lett. A változás ismét megkezdődött. Bence állt a parkban és körülötte minden forgott vissza az időben.

Egy erdei út mellet találta magát. A távolból lódobogást hallott, majd a hang egyre közelibbnek tűnt, aztán szinte a semmiből porfelleg kíséretében, egy lovas kocsi vágtatott el mellette. A négy paripa, szélsebesen ment, ezüstszürke sörényeik csak úgy hullámzottak. A fogatott lovasok kisérték. Tekintetük csak egy pillanatra vetődött a fiúra, útjuk-küldetésük, sietős volt és nem értek rá az idegennel foglakozni. A király, hű barátja várta, rég nem látott leánygyermekét az ifjú hercegnőt. A kis hölgy kitekintett a kocsi ablakán, miközben elhaladtak Bence előtt. A fiú, meglepetésében felkiáltott, – Dóri! – majd egy kéz tapadt a szájára hátulról. Nem túl erősen, csak, hogy a hangja ne keltsen még nagyobb feltűnést. Bence szíve hevesen kezdett verni a félelemtől.

-        Nem akarlak bántani. - szólt a hang, miután a fogat eltávolodott.

A kéz elengedett s Bence végre szembe találhatta magát az idegennel.

-        Miféle fura szerzet vagy, s ruhád miért ily bolondos?

-        Bence a nevem. - felelte a fiú. – és nem bolondos a ruhám, anyukám vette. Amúgy meg hol vagyok és ki volt a fogaton, az a lány és egyáltalán, ki vagy te?

-        Túl sokat kérdezel idegen. A Mesélő birodalmában vagyunk az év 1472. évében. Ő a nagy király, leghűségesebb barátja és így, övé a legszebb vidék az országban. A leány, kit az imént megpillantottál, Mosolyhercegnő és a Mesélő gyönyörű szép leányuk, Dorottya. És, hogy én ki vagyok?- vagy kik vagyunk? Az erdő” árva gyermekei”. Itt élünk a Mesélő erdejében.

Aztán egy szempillantás alatt sok-sok gyerek került elő. Fiúk –lányok, kicsik és nagyok. Ruhájuk szegényes, kicsit megkopott, szürke vászonból készült, de arcukon a mosoly, mindegyiknek ott volt.

-        Látnom kell Dorottyát. – szólalt meg végül Bence, miután magához tért a meglepetéstől és most már szíve sem vert úgy. – Én ismerem őt.

-        Ne viccelődj velünk idegen. Tán te lennél az udvari bolondja? Ahogy kinézel, meglehet. De nem ismerheted őt és nem juthatsz a közelébe. A várat katonák őrzik.

-        Biztos ismertek egy titkos bejárót. – kérdezte Bence.

-        Talán létezik. – felelte az egyik fú, de a Varázslótól nagyon félünk. Ha valóban hiszed, hogy utad oda kell, vezessen, oda találsz.

-        Miért rettegtek annyira a Varázslótól?- kérdezte Bence.

-        Tudod idegen, a Varázsló nem szeret, minket ő neki köszönhetjük, hogy árvák vagyunk. A szüleinket fogva tartja a vár sötét pincéjében.

-        De miért teszi mindezt?

-        Mert szolgákra van szüksége. Belőlünk is szolgákat szeretne csinálni, de eddig a Mesélő megvédett minket. Az ármánykodásainak köszönhetően lassan az egész palotát ő irányítja. Egyetlen egy emberen nem fog a hatalma és így fél is tőle. Ő pedig nem más, mint Dorottya hercegnő, ki eddig távol volt nagyszüleinél, de most visszatért amint láttad.

-        Mitől olyan különleges a hercegnő. Miért tart tőle annyira a Varázsló? – kérdezte Bence

-        Dorottya, olyan képességet örökölt édesanyjától a Mosolyhercegnőtől, hogy körülötte az emberek mind vidámak és boldogak lesznek. Szemeik úgy ragyognak akár a Nap az égen. A Varázsló ezért nem örül a kishercegnő visszatértének. Ő a sötétség, a gonoszság fejedelme. – mesélte az” árva gyermek „- Ha mégis bejutsz a palotába és találkozol Dorottyával, tegyétek meg, hogy visszahozzátok a szüleinket. – kérte.

Bence megígérte, segít, ha tud, majd elköszönt a gyerekektől. Útnak indult abba az irányba melyet az „árva gyermekek „vezetője mutatott neki. Útját az éjszakai sötétségbe, szentjánosbogár csapat fénye vezette. Egy darabon a lovas kocsi nyomát követte, majd letérve az útról, virágos réten, zöldellő tisztáson keresztül jutott el, a kövekből épített, szűk, félkörív alakú bejáratig. Ez volt az a hely, ami a várba vezető titkos út elejét jelezte. Itt már csak kúszva tudott haladni. Aztán az első száz méter megtétele után a járat nagyobbodni kezdett. Lassanként fel tudott egyenesedni. Szemei idővel megszokták a sötétséget, de még így is, itt-ott tapogatózva kellett mennie. Keze érintésére, bogarak százai menekültek szerteszét. Tapintásuk, hideg borzongással járta át. Bence sok állatott szeretett, viszont a bogarak soha nem tartoztak kedvencei közé, akárcsak a pókok, bár ezeknek csak hálóival találkozott. A sűrű fehér szőttes, néhol szinte fogva akarta tartani. Már lassan két órája ment, míg végre egy megrozsdásodott rácskapuhoz ért. Próbálta erővel taszítani, de az ajtó nem nyílt. Aztán gondolt egyet és lehunyta szemeit. Zsebében az érme elkezdett fényesen világítani, majd néhány pillanat múltával elhalványodott. Kinyitotta szemeit és az ajtó feltárult előtte. Folytathatta útját. A falak lassan ember nagyságúak lettek, a járat kiszélesedett. A talajt, nedves föld borította és hideg levegő járt át mindent. Még egy darabig egyenesen vezetett az út, aztán két irányban ágazott. Bence betekintett mindkettőbe- nem tudta merre menjen. Egyszer csak a távolból, halk segélykiáltást hallott meg, elindult hát afelé. Áthalad egy apróbb termen, itt már a talajt, négyzet alakú kövek borították, a falakon fáklyák. Valamivel meg kellet gyújtania. Mivel gyufája nem volt, eszébe jutott, hogy talán ha a köveket egymáshoz pattintaná… és az ötlet bevált. Végre fény gyúlt. A kiáltások egyre hangosabbak voltak. Bence ott találta magát a rácsokkal elzárt felnőttek előtt. – Engedj ki minket idegen. – kérték. – szabadítsatok ki minket a kis hercegnővel. Bence szomorúan nézett rájuk. Fáradt volt és tanácstalan. Hiszen ő csak egy kisgyerek, miként tudna segíteni?

-        Jó, de hogyan?- kérdezte.

-        Találd meg Dorottyát és vegyétek vissza a Mesélő kincseit a Varázslótól. Utána már tudni fogjátok, hogyan szabadítsatok ki minket. –felelték.

-        Merre találom a kishercegnőt? Hogyan jutok fel a palotába?- kérdezte Bence.

-        Haladj tovább ezen az úton. A végében találsz egy elágazást. Három irányban mehetsz, de csak egy vezet a palotába egy csigalépcsőn keresztül. A másik a Varázslóhoz vezet, egy pedig a kínok kamrájához. Azt, hogy merre is kell menned valójában, szíved mutatja meg, csak hunyd le szemed s látni fogod Dorottyádat.

Bence megköszönte az útbaigazítást és elindult, folytatta útját. Nemsokára elért a helyhez, miről beszéltek neki és úgy tett, ahogy mondták. Behunyta szemeit. Az érme fényesedni kezdett zsebében. Pillanatokon belül, fény árasztott el mindent. Bence látta a kínok kamráját. Izmos nagytestű, habzó szájú, fekete kutyák voltak láncra kötve. A közelükben egy púpos, hajlott hátú, sebes arcú ember sántikált, fél oldalára dőlve. Időnként egy bőr korbáccsal nagyokat csapott rájuk, hogy azok még dühösebbek legyenek. A falakon bilincsek. A terem közepén, vas izzott a parázsban. Bence most tovább ment a következő folyosón és a Varázsló szobájában találta magát. A sötétség és gonoszság ura valójában nem is volt olyan rémisztő. Rövid, fekete egyenes hajú, középkorú férfi volt, enyhén borostás arccal, elegáns ruhában. A szobában fáklyák égtek, a falakat könyvespolcok foglalták el. Rajtuk rendben sorakoztak a különböző tudományok és varázslások kötetei. Ebben a szobában is látott állatot, egy Vadászsólymot. A nagytestű madár nyugodtan ült a számára kijelölt farúdon és figyelte gazdáját, aki épp azon bosszankodott, hogy a kis hercegnő ismét a palotában van.

-        Ki kell találnunk valamit, hogy Dorottya ne legyen vidám és boldog. Bánat és szomorúság kell az embereknek. Félelmet akarok és, hogy én legyek az uruk és parancsolójuk. – szólt a madárhoz a Varázsló. – Talán az lenne a legjobb, ha az édesapjával történne valami. A Mesélő már így is túl sok bosszúságot okozott azzal, hogy szabadjára engedte a gyerekeket az erdőben, és, otthont adott nekik.

A következő folyosó is fényárban úszott. Dorottya a szobájában pihent, baldachinos ágyán. Aztán a fények kialudtak és Bence a szobában találta magát. Egy darabig néztek egymásra, aztán a lány megszólalt.

-        Már vártalak. Tudtam, hogy jönni fogsz.

-        Tudtad?- csodálkozott Bence.

-        Igen. –felelte a lány. – Láttalak az erdőben és tudom honnan jöttél.

-        Ezt nem értem.

-        Volt egy különös álmom nemrég. - mesélte Dorottya. ,- Tudom, hogy utazol és barátokat keresel és tudom, hogy szeretnél választ kapni a kérdéseidre.

-        Úgy tűnik, valóban utazom. - felelte Bence,- de most nem ezért vagyok itt. Veszélyben vagytok a mesélővel. A Varázsló ártani akar nektek, és a gyerekek szülei lent a várbörtön eldugott pincéjében… szóval baj van… és valami kincsről is beszéltek.

Bence gyorsan és mindent pontosan akart közölni, szinte már- már hadart izgatottságában.

-        Nyugi. - felelte Dorottya. - Nem lesz baj. A Varászló mindig próbál ármánykodni ellenünk, és igen tudom, hogy a gyerekek szülei fogságban vannak, de azt is tudtam, hogy csak a te segítségeddel szabadulhatnak ki.

-        Az enyémével?- csodálkozott ismét, Bence - és van már elképzelésed, hogyan szállhatunk szembe a Varázslóval?

-        Igen, van. – felelte a kishercegnő. Édesanyám a Mosolyhercegnő, barátnője a messzi földről híres: bűbáj boszorka, csinált egy különleges főzetet. Ezt kéne a Varázslóval megitatni. Hatására, Amortiga szívének külső kő borítása meghasad, porrá törik és az övé is úgy fog dobogni, mint az embereké.

-        Jó, de hogyan itassuk meg a főzettel?

-        Tudod Bence, a Mesélőnek ma este tartjuk a születésnapját. A palotában nagy vigasság lesz. Itt lesz mindenki. Jönnek messzi földről királyok és hercegek és azok csodálatos feleségeik, az erdő koboldjai, tündérek és manók. Anya igazi mesebeli meglepetés vacsorát szervezett. Te is így kerültél ide. Van nálad valami, ami segít az utazásaidban. Egy bűvös érme, apa kincsei közül. Ezt lopta el Amortiga és rejtette el. Ezt is vissza kell szereznünk, az idő pedig fogy. Minderre éjfélig van időnk, ha addigra nem sikerül, a birodalom elvész s én, nem látlak többé soha.

Bence az órájára nézett. A mutatói egyhelyben álltak. Tanácstalanul nézett a lányra és kérdezte.

-        Mikor lesz éjfél?

-        Tekints ki az ablakon. – kérte a fiútól. – Látod ott fent azt a két csillagot, egymáshoz közel? Ha azok egymás takarásában lesznek, akkor van a Mesélő birodalmában éjfél. - felelte a lány.

-        Akkor már valóban nincs sok időnk. – állapította meg Bence. – Gondolom most mi is a vigasságra megyünk?

-        Igen. - felelte Dorottya, de előtte az öltözékeden kicsit változtatunk. ez így túl feltűnő. – Hunyd le a szemed. - kérte.  – tudod ez itt így működik.

-        Igen, már kezdem megszokni- válaszolta a fiú.

Bence úgy tett, ahogy a lány kérte, és néhány pillanat múlva, ő is elegáns ruhában volt. Igazi lovagnak tűnt a bőr csizmájában, selyem nadrágjával, kardal az oldalán, díszes kalappal a fején. A kishercegnő végig mérte a fiút és elégedetten állapította meg, hogy mennyire kedves, mosolygós, csinos lovagja lett. – Most már mehetünk. – mondta.

Elindultak hát a palota sok száz lépcsős labirintusain keresztül, hogy még a köszöntő előtt megérkezzenek. Dorottya sietett elől, mögötte Bence, gyors léptekkel halad nyomában. A fanfárok hangjára toppantak be. Dorottya körbenézett és meglátta az asztalfőn, édesapját. Jobbján Mosolyhercegnő ült, balról pedig Amortiga Varázsló foglalt helyet. A kishercegnő, kezében a bűbáj boszorka főzetével, hozzájuk sietett. Mielőtt azonban odaérhetett volna, megbotlott egy szolga lábában. Esés közben felborította az asztalon lévő poharakat, majd kissé zavartan, próbálta azokat helyükre rakni. A nagy felfordulásban szerencsére sikerült a Varázsló poharához is érnie és egy óvatlan pillanatban, beletöltötte a varázsitalt. Aztán perceken belül helyreállt a rend, a fanfárok egy újabb, utolsó jelzéssel adták tudtára, hogy az ünnepség megkezdődött. Folyamatosan tálalták fel a leveseket, vad és sertés sülteket, libákat és kacsákat, hal különlegességeket. Desszertnek friss gyümölcs, édes-habos, mézes-krémes csodák, sós és sajtos, italt kívánó, apró sütemények roskadásig mindenfelé. A cserép kancsókban fehér és vörös bor, habzó sör, a gyerekeknek piros szőlőből készült édes hűsítő jutott. A hangulatról, csörgősipkás bolondok, daloló szép hangú énekesek gondoskodtak. Mindenki vidáman mosolyogva köszöntötte a Mesélőt születésnapján. Az ajándékok sem maradtak el. Díszes dobozokban sorakoztak egy félreeső asztalon. A teremben megjelentek a kardnyelők és tűz fújók. Mutatványuknak csodájára jártak. A Mesélő és kedvese, Mosolyhercegnő nagyon boldogok voltak. Egy-két óra elteltével Amortiga is furcsa változáson kezdett átmenni. Hatott a varázsital és a szigorú bosszús tekintet eltünt arcáról és megjelent az első, kicsit még erőltetett mosoly is, aztán ez mind több és több lett. A végén már jóízűen nevetett ő is. Kicsit késve, de megjelent Bűbáj Boszi is. Seprűjével tett néhány kőrt a teremben és mélyen meghajolt a Mesélő előtt, elnézését kérve a késésért, mire az megbocsájtott neki és kérte foglaljon helyet körükben. Bűbáj Boszi a Varászló mellé ült és ránézett. Tekintetük találkozott. Amortiga arcáról végleg eltűnt a gonoszság. A teremben dal csendült fel, s a Mesélő karját nyújtotta kedvesének. Táncra hívta. Mosolyhercegnő boldogan mondott igent. Gyertyák lobbantak körös-körül a fentről belógó tartókon. Lassanként többen és többen mentek táncba. Dorottya hercegnő ránézett az ő lovagjára. Bencének nem volt túl sok választása, táncba hívták őt is. Bal karját megemelve, jobbjával a kishercegnő derekát érintve, tekintetével a szemeit figyelve, úsztak ők is a muzsika dallamára. Majd egy idő után Bence az ablak felé tekintett. A csillagok már nagyon közel jártak egymáshoz.

-        Mennünk kell.  – szólt a fiú. – A pincében a foglyok…

-        Igen, tudom. – felelte Dorottya.

És miközben folyt az éjféli vigasság, ők a pince irányába vették útjukat. Fáklyával kezükben már könnyedén haladtak a sötét folyosókon, így hamar meg is érkeztek a rácsokhoz.

-        Hogyan nyitjuk ki az ajtót? – kérdezte Bence.

-        Az érmével. – felelte Dorottya. – Vedd elő az érmét és helyezd a zárba.

Bence úgy tett, ahogy kérték. Az érme pont beleillet a lyukba, de nem történt semmi.

-        Most hunyd le szemed és kívánd-, akard!

Az érme fényesen kezdett világítani, szinte már-már elvakított mindent, aztán a rácsok mintha porból lennének, hullottak le a földre, majd tűntek el. Az érme apró koppanására a fiú is kinyitotta szemeit. A szülők boldogan ölelték magukhoz kiszabadítóikat.

-        Már csak a kincs maradt. – szólt Bence. – Az vajon merre lehet?

-        Emlékszel még a kínok kamrájára? – kérdezte Dorottya.

-        Igen. –felelte Bence

-        És mit láttál ott?

-        Kutyákat láncon, akik nagyon dühösek voltak meg egy sánta púpos gazdájukat.

-        Szerinted őriznek valamit? – találgatott a kishercegnő.

-        Gondolod?- kérdezett vissza, Bence. –Talán járjunk utána.

Azzal elindultak a kínok kamrájához. A habzó szájú kutyák már szinte leszakították láncukat, ahogy közeledtek feléjük.

-        Szerinted itt is segít az érme?- kérdezte Bence.

-        Nem. –felelte a kishercegnő. – Itt most a bátorságodra lesz szükség. Segítség nélkül kell hinned-bíznod magadban. Képes vagy rá!

-        Rendben. –felelte Bence.

Óvatos léptekkel halad feléjük, szemével folyamatosan a kutyák tekintetébe nézve. Kellett néhány perc mire az ugatás alább hagyott és a végén megszűnt. Aztán a kezét nyújtotta. Azok óvatosan megszimatolták, majd engedtek a simogatásnak.

-        Megszelídítetted! – kiáltotta boldogan, Dorottya.

-        Úgy tűnik. - válaszolta Bence. – de most addig találjuk meg a Mesélő kincsét, míg a kutyák őrzője vissza nem tér. - javasolta.

-        Hol keressük? –Merre lehet? – kérdezte a kishercegnő.

-        Úgy gondolom, az érme most is tudja erre a választ. - mondta Bence.

Azzal elővette zsebéből az érmét és a magasba lendítette azt. Egyikőjük sem lepődött meg azon, hogy nem ért földet. Fényesen világított és lebegés közben körbejárta helységet, míg végül megállt a falon lógó, Amortigát ábrázoló festmény előtt. Bence és Dorottya a képhez léptek. Megmozdították, majd leemelték azt és mögötte meglátták a díszes fa ládikát, mely a kincseknek volt őrzője.

-        Megvan apa kincse! – lelkendezett a kishercegnő. – Megtaláltad Bence! - Köszönöm!

-        Én csak… szabadkozott a fiú és újból az ablak felé tekintett.

A csillagok ebben a percben értek egymásba. Fényűk megduplázódott, beragyogta az eget. A birodalom megmenekült Bence az órájára nézett a mutatói újra forogni kezdtek előre.

-        Most mennem kell, de látjuk még egymást. – mondta a fiú.

Elköszönt Dorottyától, kezeit megsimogatva, arcára kedves, gyengéd csókot adva elindult vissza az időben. Utazása megint különlegesre sikeredett. Válaszokat kapott, de egy kérdés mindvégig ott maradt gondolataiban. Ezen az éjszakán nem tudta meg, mit is rejt valójában a felirat az érmén.